A járványügyi helyzet miatt városunkban módosult a Karcag Városi Önkormányzat és a Déryné Kulturális Központ szervezésében az 1956-os forradalom és szabadságharc 64. és a Magyar Köztársaság kikiáltásának 31. évfordulója tiszteletére rendezett városi megemlékezés.
Az Északi temetőben Kemény Pál, az 1956-os forradalom és szabadságharc karcagi mártírjának síremlékénél az emlékező beszéd elmaradt, síremlékénél, a család, a város vezetői, képviselők, intézmények és civil szervezetek vezetői helyezték el főhajtással koszorúikat. Az Országzászló felvonása után az ünnepi istentiszteleten, a Református Nagytemplomban igét hirdetett Nt. Koncz Tibor, a Nagykunsági Református Egyházmegye esperese, közreműködött a Karcagi Református Gyülekezet Sola Gratia kórusa Ferenczi Péterné karnagy vezetésével. Emlékező beszédet Hubai Imre, a Jász-Nagykun-Szolnok Megyei Közgyűlés elnöke mondott.
- Áldás, békesség! Tisztelt Emlékező Gyülekezet! - kezdte emlékező beszédét a templomban Hubai Imre, akinek az alábbiakban közöljük gondolatait:
- 64 évtelt el azóta, hogy1956. október 23-án a magyarság szabadságvágya és áldozatvállalása megrepesztette az addig legyőzhetetlennek hitt kommunista diktatúra falait. Bár akkor még nem győzhettünk, bátorságunk mégis naggyá tette kis országunkat a világ szemében, mert szívünk egyszerre dobbant meg a szabadságért és a Nemzet egy emberként mondta ki, hogy elég volt! Történelmi pillanat volt, amikor diákok, pedagógusok, lányok, asszonyok, fiúk és férfiak, családapák, katonák, mérnökök és egyszerű emberek, nemzettársak és a velünk szimpatizáló nemzetek kiválóságai, a győzelembe vetett hittel szembeszálltak az egész Szovjet birodalommal.
Az ÁVH rémtettei, a kritikát nem ismerő, korlátlan és diktatórikus kormányzás, az értelmiséget sújtó meghurcoltatások, a koncepciós perek sokasága és az alkalmatlan gazdaságpolitika nyomorba és tehetetlenségbe sodorta a nemzetet és a további előzmények sorozatával együtt egyenes út vezetett a forradalom kitöréséhez. Ellenzéki mozgalmak alakultak és olaj volt a tűzre, hogy 1956 őszén kirobbant a Poznani munkásfelkelés. A felkelések híre átterjedt Közép-Európa szovjet befolyású övezetére, amelyre válaszul 1956. október 21-én a szovjet csapatok megindultak Lengyelországba, hogy erőszakkal vessenek gátat a további eseményeknek. A világ és főként a forradalom szélén álló Magyarország népe lélegzetvisszafojtva figyelte mi fog történni, az egyetemek diákszervezetei követeléseket fogalmaztak meg, olyanokat, mint a szovjet hadsereg kivonása, Nagy Imre kormányfői kinevezése, többpárti szabad választások megtartása, szabadságjogok biztosítása, a magyar nemzeti szimbólumok szabad használata, Rákosi bíróság elé állítása és a bérek rendezése. Az egyetemisták végül a forradalom előestéjén, a Budapesti Műszaki Egyetem nagygyűlésén elhatározták, hogy másnapra szimpátiatüntetést szerveznek a Bem térre. Félő volt ugyanis, hogy a baráti Lengyelországban a szovjet hadsereg véres megtorlásba kezd. A tüntetés célja a békés megoldás melletti bátor kiállás volt, ám végül kitört a forradalom - sorolta a szónok, majd Márai Sándort idézte, aki így ír a pillanatról Mennyből az angyal című versében:
„Miért, hogy meghasadt az égbolt,
Mert egy nép azt mondta: „Elég volt.”
A külső és belső erőviszonyok azonban nem hazánknak kedveztek. Azóta tudjuk, hogy Magyarország belefagyott a megszilárdulóban lévő Varsói Szerződés Szovjetek vezette blokkjába és rövid szabadságharcunk után a hidegháború kellős közepén találtuk magunkat. A történetírás malmai sokáig hasztalan őröltek a helyes irányba, amikor nevet kellett adni az 1956 október 23. és november 11. közötti 20 nap eseményeinek. Rettegve a harmadik világháború kitörésétől, a nyugati blokk vezető országai jóváhagyták a hazánk elleni szovjet inváziót. A lengyel nép azonnal mellénk állt, és később az ENSZ is elítélte az ellenünk elkövetett agressziót. Azonban nem csupán hazánkban követelt véres áldozatokat a forradalom és szabadságharc leverése, hiszen Romániában, Erdélyben is százak halálát okozó megtorlások, koncepciós perek sokasága, börtön, kínvallatás vagy egyenesen kivégzés várt a magyar értelmiségre. Aminek kezdete van, annak vége is kell, hogy legyen. A 3629 magyar élet kioltását, 200 ezer ember életének gyökeres megváltozását és egy egész nemzet leigázását okozó rezsim emberei 31 évvel ezelőttig uralták Magyarországot politikai, gazdasági és ideológiai értelemben, de az 56’-os forradalmat és szabadságharcot, a forradalmárok hőstetteit, a hősi halált halt áldozatok emlékét sohasem tudták kitörölni a magyar emberek szívéből. Ha nincs a Rákóczi-szabadságharc, akkor nincs '48 sem. Ha nincs '48, akkor '56 sincsen. És ha nincs '56, akkor rendszerváltozás, '89 és Magyar Köztársaság, szabad magyarországi választások, demokrácia, önrendelkezés sincs. Szabadságvágyunk messze földön híressé tette nemzetünket. Messze földön, távoli földrészeken ismerik a Magyar Nemzet hitének erejét, szabad önrendelkezése iránti elkötelezettségét. Ma, annak a húsz napnak az első napjára emlékezünk, amelyik napon a bátrak hősökké, majd a hősök mártírrá váltak. Következetességük, meggyőződésük és fiatalos, lánglelkük tette őket a soha meg nem alkuvás példaképeivé. Elvesztésük felfoghatatlan tragédia, amelyről sokáig még őszintén beszélni sem lehetett. A Nyugat pedig tétlenül, bénán egyre csak hallgatott, közben a hazájukat elárulók véres, gyalázatos megtorlásai, örökké eleven sebet martak a túlélők és az áldozatok hozzátartozói, és a ma emlékezők lelkébe is.
Október 23-a több, mint egy fejezet a történelem lapjain, vagy egy piros betűs ünnep a naptárban. A független, szabad magyar haza ünnepe. A forradalmárok szavai ma is fülünkben csengenek: egységesség, testvériesség és szeretet. Mindez összekovácsolta a fővárost a vidékkel, diákot a munkásemberrel, a nemzetőr honvédet az értelmiségivel, a pesti srácokat a megbélyegzett polgárokkal. Ahogy a Karcagi Híradó hasábjairól tudható, itthon a város meghatódott népéhez, köztük a diáksághoz és a gimnáziumi tanárokhoz 1848 szabadsághősei iránti tiszteletük jeléül, elsőként a Szerelő és Gépjavító KTSZ dolgozói csatlakoztak, majd a Kiegészítő Parancsnokság és a Helyőrség katonái, a rendőrök, a termelőszövetkezeti dolgozók, majd a kunmadarasi repülőtér katonái, végül megalakult a Honvédelmi Bizottmány és a Forradalmi Tanács. Forradalom volt. Senki sem nézte az áldozatot, amit a részvételért cserébe vállalt.
A Karcagi Híradó első, 1956. október 29-i száma így kezdi tudósítását az eseményekről:
„Zászlóbontás. A sárguló, hulló falevelek az ősz mindent lehervasztó képét tárják elénk. Ősz van a természetben, de tavasz a szívekben. Friss március életteli, üde levegője árad: a szabadság, a fiatalság, az élni akarás ereje és szava tör át október bilincsein.”
Október hónap talán a magyar történelem legtragikusabb hónapja. Ennek ellenére azonban október 6 és október 23 a nemzetté kovácsolódásunk és magyarságtudatunk bástyái. A megemlékezés egyszerre fáj, de erőt is ad. 64 évvel ezelőtt , ahogy 1849-ben is, végül győzött a zsarnok, a nagyobb, a kegyetlenebb, a hatalmasabb. Azonban amit akkor még nem tudtak, hogy ezzel a kétes értékű győzelemmel saját sírjukat ásták meg. Az '56-os forradalmárokon Isten áldása volt, mert nemes ügyért, Magyarország jövőjéért, szabad önrendelkezésünkért harcoltak. Ezért válhattak Ők, nemcsak a magyarok, de az egész világ szemében hősökké.
Tisztelt ma is élő Forradalmárok és Tisztelt Rendszerváltók, akik ma közöttünk vannak!
Köszönet és hála illeti Önöket, amiért szüleinkkel, nagyszüleinkkel együtt meghallották és sohasem feledték a hősök és az idők szavát. Sokakkal együtt Önöknek is köszönhetjük, hogy 31 évvel ezelőtt, 1989. október 23-án bátran és szenvedélyesen kiálltak értékrendjükért, amellyel lezárattatott az 1848-as és az 1956-os forradalom és szabadságharc küldetése és az ezt követő első szabad választások óta, független és szabad hazában élve, jó hazafiaknak nevelhetjük gyermekeinket. Isten áldja a Hősöket! Isten áldja Magyarországot!Köszönöm, hogy meghallgattak- zárta szavait Huba Imre.
Ezt követően a járványügyi helyzet miatt most nem szervezett keretek között, hanem egyénileg koszorúzták meg a Városháza falán az 1956-os forradalom emléktábláját a hősök előtt tisztelgők.
