Az 1956-os forradalom és szabadságharc emlékére

Az Országzászló felhúzásában közreműködtek a Kováts Mihály Huszárbandérium huszárjai és a Karcagi Rézfúvós Együttes. Ezt követően a Református Nagytemplomban az ünnepi istentiszteleten igét Nt. Koncz Tibor esperes hirdetett. Az ünnepi műsorban a Karcagi Nagykun Református Gimnázium diákjai közreműködtek.

Az Északi temetőben Kemény Pál, az 1956-os forradalom és szabadságharc karcagi mártírjának síremlékénél az emlékező beszédet Nt. Konczné Lehoczky Krisztina református lelkész mondott, majd a család, a város vezetői, képviselők, intézmények és civil szervezetek vezetői helyezték el főhajtással koszorúikat.

Az emlékezés délután a Déryné Kulturális Központban folytatódott.


Az 1956-os forradalom és szabadságharc 65. és a Magyar Köztársaság kikiáltásának 32. évfordulója tiszteletére rendezett városi megemlékezés ...

Az 1956-os forradalom és szabadságharc 65. és a Magyar Köztársaság kikiáltásának 32. évfordulója tiszteletére rendezett városi megemlékezés délután a Déryné Kulturális Központban folytatódott, ahol dr. Pintér Zoltán Árpád, a KNRG pedagógusa, történész mondott ünnepi köszöntőt, majd a jelenlévők a Városháza falán található 56-os emléktáblánál koszorúztak.

Az alábbiakban közöljük dr. Pintér Zoltán Árpád emlékbeszédét:

Tisztelt Megemlékezők!

Szeretettel köszöntöm Önöket az 1956-os forradalom és szabadságharc 65. évfordulója alkalmából rendezett megemlékezésen. Egy történelmi léptékű esemény 65. évfordulója több, mint elég ahhoz, hogy meghaladja az emberi emlékezet kereteit. Történelemmé az teszi a nagy eseményeket, hogy egy közösség közvetlen emlékezetén túllépve is megőrződik és hatással bír a jövőre. De sose feledkezzünk meg róla, hogy 1956 nem egy kiragadott történelmi állókép, hanem közvetlenül emberi sorsok, családi tragédiák története, közvetve egy szabadságát kívánó nemzet felkelése, küzdelme, agóniája. 1956 nem önmagában létezett, a forradalom és szabadságharc fakadt valamiből és vezetett valahová.

Beszédem elején idézem Buda Ferenc költő szívbemarkoló versének sorait:

Támadó tűz voltunk, hűs halottak lettünk.

Hajnalló hitünkről fegyverforgó kézzel tanúságot tettünk.

Gyermeki karunkba ereje gyülemlett forró férfikornak,

csillagos oldalú, tűzokádó tankok felnőtté tiportak.

Golyóverte testünk lankadó lankái hol anyaggá hűlnek,

gránátot markoló, kimarjult karjaink jéggé merevülnek.

Sebeink nyitottak, nyirkos kövön fekszünk, mostmár nem verekszünk

Égő, túlvilági benzines palackok lángjánál melegszünk.

1956 novembere után az új, kádári diktatúra e sorok költőjét is meghurcolta: eltávolította a debreceni Kossuth Lajos Tudományegyetemről és épp e sorok miatt elítélte, börtönbe küldte. Bűne, hogy verseket írt az őt körülvevő véres valóságról.

Mégis, 1956 októberének feszült napjaiban történt valami, amit Albert Camus irodalmi Nobel- díjas francia író, irodalmár így fogalmazott meg: „A leigázott, bilincsbe vert Magyarország többet tett a szabadságért és igazságért, mint bármelyik nép a világon.”

Forradalmunk és szabadságharcunk szűk 13 napjában valami történt, nemcsak a harcokkal sújtott Budapesten. Valami történt, ami ország- és világszerte példájává vált az idegen elnyomás elleni fellépésnek, ami tiszteletet ébreszt a világ nagy és kis nemzeteiben, népeiben mind a mai napig. Az, hogy mi vezetett az 1956-os események fékezhetetlen sodrához, nehezen érthető meg, ha nem helyezzük azt történelmi kontextusba. Noha 1945-ben a sztálini Szovjetunió és a nyugati demokráciák még együtt ünnepelték a náci Németország fölött aratott közös győzelmet, a közös ellenség eltűnése szinte azonnal magával hozta a bizalmatlanság és a rivalizálás légkörét. Nagyságrendileg 25 millió világháborús halottja ellenére a sztálini Szovjetunió geopolitikailag nagy győztese volt a második világháborúnak. Közel 13 milliós hadereje politikai nyomásgyakorló eszközzé vált a moszkvai és jaltai találkozók révén birtokba vett Keletközép-európai térségben. Sir Winston Churchill 1946 márciusi, fulltoni beszédét idézve: „A Balti-tenger mellett fekvő Stettintől az Adriai-tenger mentén fekvő Triesztig vasfüggöny ereszkedik le Európára. E vonal mögött vannak Közép- és Kelet-Európa régi államainak összes fővárosai - Varsó, Berlin, Prága, Bécs, Budapest, Belgrád, Bukarest és Szófia. Mindezek a híres városok és országok lakossága a szovjet szférában fekszik, és valamilyen formában alá vannak vetve nemcsak a szovjet befolyásnak, hanem Moszkva egyre nagyobb mértékű ellenőrzésének.”

A Pax Sovietica-ba, a keleti blokk ideológiai, katonai, gazdasági terébe süllyedt Magyarország is hidegháborús frontvonallá változott. Sztálin 1953. március 5-i haláláig fokozottan, de ezt követően is zajlott a megszállt országok társadalmának erőszakos szovjetizálása, a nemzeti karakter derékba törése. E átalakítás egész Keletközép-Európában feszített ütemben folyt, kíméletlen erőszakkal. Magyarországon a negyvenes évek vége és 1956 között több mint negyvenezer embert börtönöztek be politikai okokból, mintegy félezret kivégeztek. Több tízezer embert internáltak vagy telepítettek ki lakóhelyéről, százezrekre rúgott azok száma, akiket a gazdasági szerkezetváltással való összeütközés miatt ítéltek el. A represszió több mint egymillió embert személyesen érintett. A magyar társadalomban mélységes elkeseredettség lett úrrá, ami feszítőindulatokat szült.

Rákosi Mátyás, Gerő Ernő, Farkas Mihály, Apró Antal és társaik a pattanásig, vagy azon is túl feszítették az indulatokat. Az életszínvonal zuhanása, az ellátási válság, az 1953 nyaráig nyíltan tomboló terror a társadalmi tűréshatárt nemcsak hazánkban, de a keletnémet és lengyel társadalomban is elérte. A Sztálin halála után a Szovjet Kommunista Pártban kitört hatalmi harc némileg újrarajzolta a moszkvai erőviszonyokat. Ennek betudhatóan szovjet utasításra 1953. júniusában megindított kormányprogram révén Nagy Imre viszonylag gyorsan végrehajtotta az elrendelt korrekciókat. Reformkommunista irányvonala az élhetőbb kommunizmus megteremtésére azonban elbukott: Rákosi 1955-re elérte az emberarcúbb kommunizmusból való retrográd visszatérést a félelemmel feltöltött légkör rideg hétköznapjaiba. Hegedűs András 1955-ös kormányfői kinevezése, Gerő Ernő első titkári kinevezése nyílt arculcsapás volt a reformokra és élhető viszonyokra szomjazó társadalom felé.

Tisztelt Hallgatóság!

Alig több, mint két hete, az október 6-i megemlékezésen hangzott el Karcagon, egy kiváló történész beszédében, hogy az ember nem születik hősnek. Ezzel egyet értek, így van. De vannak olyan pillanatok, amikor mégis hőssé válik a hétköznapi ember is: nem számol a realitásokkal, az erőviszonyok és esélyek latolgatása helyett a szívére hallgat, s azt teszi, amit a kötelességtudata diktál. 1956. október 6-án Budapesten tízezrek vettek részt az 1949-ben kivégzett Rajk László belügyminiszter temetésén. Noha a saját moszkovita társai által kivégzett Rajk személye talán ezt nem indokolta, de az esemény néma kommunistaellenes demonstrációvá vált. Az egy évvel korábbi osztrák esemény, az államszerződés születése és az ottani szovjet csapatok kivonása, az 1956. nyarán a lengyel Poznanban kibontakozott felkelés hírei hallatán a társadalom úgy érezhette: itt a pillanat, amikor lehet, sőt kell cselekedni, hiszen a szovjet vezetés csak az erőből ért, ahogy csak az ereje teszi félelmetessé is. De az erő szívből fakad, s a szív, mint minden lelki tényező, nem volt rendszeresítve a félelmetes szovjet fegyverarzenál soraiban.

A társadalom szinte minden rétegét megérintette valami a hűvös, esős október végi hangulatban. Csepeli gyári munkások és az egyetemek értelmisége, háborúkat látott idősek és tapasztalatlan gyermekek, férfiak és nők, asszonyok és családapák, diákok és tanárok, megfigyelt lelkészek, földjüktől megfosztott parasztgazdák - tágabb értelemben a sokat gyötört magyar nép tagjai megtalálták az októberi ősz pillanatában egymást, és egymásban a magyar embert. Az egyes emberek összefogtak a diktatúra ellen, az utcára kivonulók sok százezres tömege a szabadságot, a méltóságot, a félelem nélküli élet vágyát éltette. Olyan rigmusok és szlogenek terjedtek a fútótűznél is sebesebben a fővárosi utcákon, melyért akár hetekkel korábban is börtön járt volna….

Lengyelország példát mutat – kövessük a magyar utat!,

Rákosit a Dunába, Nagy Imrét a kormányba! hangzottak a hangzatos rigmusok…

Az utcára vonulók hinni vágyó tömege elhitte, hogy mostantól más lesz Magyarországon élni. Elhitte, hogy a sztálinista rendszer abszurditásait felválthatja a normális élet. Elhitte, hogy Rákosi Mátyás és moszkovita holdudvara jogtipró zsarnokságát egy élhetőbb élet, a jogrend és létbiztonság kora követheti. Az utca embere hinni akarta a félelem nélküli mindennapok lehetőségét, mert a félelem már a csontokig hatolt. A nemzet 1956 októberére a pokolba kívánta a hazug sztálinista rendszer rituáléit, a személyi kultuszt, a belső ellenségektől való rettegést, a mozgalmi giccsparádékat, az internálótáborok rémét, az ÁVÓ-t, a totális társadalmi terror horrorisztikus színjátékát. Ezekhez képest Nagy Imre miniszterelnöksége reális esélyt adott a normalizálódáshoz. Október 23-i forradalmi események, az azt követő fegyveres harcok látszólagos sikere, a politikai élet örvendetes változásai hatására néhány napig úgy tűnt, hogy a harc nem volt eredménytelen, tartós változásokat eredményezhet. Az emberek egyszer csak véget vetettek Magyarországon a hazugságra épülő világnak, nekifogtak az építkezésnek, egy szabad, békés, egy önmagára büszke, határokon és ideológiákon átívelő nemzet felépítésének. Ez az illúzió azonban hamar szertefoszlott. A nyugati világrend passzivitása mintegy felkínálta a szovjet intervenció rémét. Jurij Andropov budapesti szovjet nagykövet és Ivan Szerov KGB főnök október végén Moszkvába repítette a koalíciós alapon újjászerveződő Nagy Imre kormány miniszteri tagját, Kádár Jánost, aki többre taksálta elvhűségét a kommunizmushoz a hazafiságánál, így belement a szovjet katonai intervenció utáni visszarendeződésbe. 1956. november 4-én vasárnap moszkvai idő szerint reggel 6, magyar idő szerint hajnali 4 órakor elhangzott a jelszó: «Grom» „Mennydörgés”, és ezzel megkezdődött a szovjet Vörös Hadsereg «OperacijaVihr» „Forgószél” fedőnevű hadművelete. Részint Kárpátaljáról, részint az országban még meglévő szovjet támaszpontokról mindent elsöprő erővel indult meg a szovjet katonai gépezet két hadseregének 17 hadosztálya általi félelmetes invázió. Ezt kísérte Kádár János árulása, aki a szolnoki rádió hullámhosszán jelentette be egyébként illegitim munkás-paraszt kormánya létrejöttét.

A szovjet harckocsik végeláthatatlan menetoszlopai, a Szovjetunió Vörös Hadseregének halált osztó katonái, a nagyvárosokban végrehajtott vérengzések, egy szuverén kormány eltiprása, letartóztatása világossá tette a szabadságról szőtt bársonyos vágyak és a vörös rongyokba zárt valóság aszimmetrikus viszonyát. A szovjet katonák még a legegyszerűbb, leghiszékenyebb szemlélők szemében is megszűntek csupán a nagy honvédő háború hősei és hazánk korábbi „felszabadítói” lenni. Az 1956 után tudatosan elferdített valóság, a meghamisított történelemkönyvek, a szabad Európától való elhatárolás sok éven át kioltotta a fényt amiben megláthattuk volna 1956 valódi arcát. Csupán az egyes emberek emlékezete őrizte meg azt, hiszen azokat a fájdalom égette lelkükbe.

Faludy György 1981-ben írt bátor hangú versében így szólt a szovjetek hazai helytartóhoz, utalva a forradalom vérbe tiprásában játszott szerepére:

Mint víz alatti, elmerült harangok:

hintáznak-e hajnal fele agyadnál

a tizennyolc esztendős iskolások,

kiket felakasztattál?

És a jövő? Aki még el nem gárgyult,

az ismeri a kilövőpályákat,

miket a ruszkik szerte Dunántúl

gyér erdeibe vágtak.

És hol vannak ők már,

akik utat kerestek… (…)

Tisztelt Megemlékezők!

Habsburg Ottó főherceg a forradalmat és annak jogtalan eltiprását találóan a „kommunizmus Sztálingrádjának” nevezte. Mi történészek éppúgy fordulópontként értelmezzük az 1956 októberi forradalom és szabadságharc eredményeit és a novemberi szovjet intervenciót, mint a II. világháború előbb említett kultikus katlancsatáját. Budapest és hazánk kiállása a szabad életért, majd e vágy vérbe fojtása végérvényesen lerántotta a leplet a kommunizmus, mint politikai szisztéma hazugságairól.

A magyar forradalom ösvényt vágott a reménytelenségben. Sebet ejtett egy önmaga sebezhetetlenségét hirdető kegyetlen és megalkuvó politikai berendezkedésen. A kádári megtorlás éveiben 230 embert akasztottak fel a forradalomban való részvételért, köztük 1958. júniusában Nagy Imre volt miniszterelnököt. Több mint húszezer embert börtönöztek be, tizenhárom-ezret internáltak. A kádári alkut követően a megtorlás véget ért, a „kádárkolbász” sem olmosbot volt többé, de a szocialista rendszer a nemzet erőforrásait még 33 éven át pazarolta. A rendszerváltoztatással reményeink szerint a magyar kommunizmus története örökre véget ért.

Minden nemzetnek megvannak a maga súlyos, bőrbe kötött könyvei a saját történelméről. Biztosan lesz olyan is, amibe már a mi életünket és korunkat is megírják. Ezekből példákat tanulunk és az utánunk jövőknek példákat hagyunk örökül. E teremben korunkból adódóan vagy közvetlenül az 1956-osok tanítványai, vagy’56-osokszellemi tanítványainak tanítványai ülnek. Mi nemzedékről nemzedékre megtanultuk a hazaszeretet és áldozat ékes példáját, ahogy az ’56-osok is megtanulták a korábbi nemzedékek magyarjaitól. Kívánom: maradjon ez így sokáig!

"Bal sors akit régen tép,

Hozz rá víg esztendőt,

Megbünhödte már e nép

A múltat s jövendőt!"

Köszönöm a figyelmet - zárta szavait a történész, majd ünnepi műsor volt a Bürkös zenekarral. Életet, a szabadságért című műsorban közreműködött Bakota Zalán színművész.

A megemlékezés a Városháza falán elhelyezett 56-os emléktábla megkoszorúzásával ért véget, ahol a városvezetők, országgyűlési képviselők, a pártok, intézmények és civil szervezetek képviselői helyezték el az emlékezés virágait.

Leave a comment

Make sure you enter all the required information, indicated by an asterisk (*). HTML code is not allowed.

Top hírek

Halálos baleset volt Karcagon

Halálos baleset volt Karcagon

máj. 26, 2020 Rate: 0.00

Tisztelt Karcagi lakosok!

Tisztelt Karcagi lakosok!

ápr. 28, 2020 Rate: 4.14